| BRANE MOZETIČ
BANALITÁSOK 34. Csak hallgatok és bámulok magam elé. Annyi mindenről beszélnek, olyan szépen: műveltek és bölcsek. A srác a szakadt farmerban a városi vízellátás nehézségeit magyarázza, mellettem egy dundi lány Afrika kizsákmányolásáról szónokol, egy harmadik arc egy színészről, akit nem ismerek, valami filmben játszik, amit nem láttam, pedig most megy a mozikban. Nem marad más, mint hogy a szégyentől magamba süllyedjek. Egy régi ismerős hirtelen arról faggat, mi a véleményem a közel-keleti válságról. Bután ülök. Bár sejthettem volna, hogy ő is beszélgetni akar. Nehézkesen kinyögök néhány mondatot, és elrontom ezzel a hangulatát. Ahelyett, hogy jól vitáznék, érvelnék és ellenkeznék, csak bénán bámulok, és azt kivánom, menjen a búsba a kérdéseivel. Fellapozok egy magazint és a társkereső rovatot böngészem. Mintha ez lenne a legfontosabb. Olyan magányos vagyok, akár nekem is hirdetnem kellene, de meg is ijedek rögtön, mi mindent kell beleírni. Átolvasom az ívet, és libabőrös lesz a hátam: kedvenc filmem, kedvenc könyvem, öt dolog, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre, milyen társat keresek, és, jaj, miért érdemes engem megismerni. Nincs egyikre se válaszom, mintha sosem gondoltam volna végig, mintha nem lenne egyetlenegy gondolatom sem. Kedvenc ételem, kedvenc italom. Ezt még soha senki nem kérdezte meg. Soha. Zavarba jövök, ehhez is kevés vagyok. Lerakom a magazint, szomorúan a haveromra nézek, látom, mennyire unatkozik, és remélem, lassan elmegy, és senki nem akar tőlem semmi mást. Nem tudom, miért, de engem mindig a csendre neveltek. Otthon mindenki csendes volt, főleg nagyapa, csak dolgozott, szótlanul. Akkor beszélt csak, ha nagyon fontos volt. Nem emlékszem, hogy vitatkoztak volna, előttem sosem. És soha senki nem kérdezte meg, mi a kedvenc kajám. Vagy, hogy mit szeretnék. Még a szomszéd fiúval is csendben, szótlanul bújtunk össze. GEREVICH ANDRÁS FORDÍTÁSA
Lettre, 77. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|